Klió 2000/3.

9. évfolyam

Gyarmatosítás és hittérítés Kelet-Afrikában

Hogyan alakult a XIX. századi Európában az olasz és a francia misszió helyzete és kapcsolata? Ez az olasz történész könyvének témája.

Claudio M. Betti a gyarmatosítás keretein belül tárgyalja a témát, ennek ellenére maga a gyarmatosítás csak háttérként, elvétve jelenik meg látómezejében, ellentétben a hasonló témájú más művekkel. Módszerét, megközelítési eljárását így magyarázza: „A hittérítői tevékenységet elemző módszer szerintünk nem vehet alapul olyan általános képet, amelyből kiindulva vizsgáljuk majd az egyes emberek tevékenységét, hanem ellenkezőleg, fordított utat kell követnünk oly módon, hogy a hittérítői valóság különböző alkotóelemein keresztül vázolunk fel általános képet”.

Miben állt a két – francia és olasz – nemzet hittérítői politikájának lényege, illetve milyen különbségek voltak a két politika között? Franciaország a hittérítést mind politikai, mind – ennél nagyobb mértékben – kulturális befolyásának fokozására, az elfoglalt területek lakosságának „elfranciásítására” használta fel, de az angol terjeszkedés megakadályozása és a Dzsibutiba vezető út biztosítása is szerepelt stratégiai elképzeléseiben. Olaszország az egység utáni alsóbbrendűségi komplexusát kívánta afrikai területek megszerzésével kompenzálni, s belépni az európai nagyhatalmak sorába. A missziók propagandacélokra történő felhasználása azonban nehézségekbe ütközött, mert az olasz állam és a Szentszék között semmilyen kapcsolat nem létezett, s általában „bizalmatlanság övezett mindent, ami vallásos volt”.

Etiópiában az európai missziók helyzete a XIX. században különleges volt, és külön úton fejlődött, aminek részben az volt az oka, hogy az etióp fennsíkon sajátságos kulturális tudat alakult ki az előző évszázadokban, és ugyanennyire sajátságos volt az etiópiai vallási hagyomány is. Az afrikai kontinensen ez az ország vállalta föl elsőként a monoteizmust, itt érte el a legnagyobb sikereit, de itt szenvedte el legnagyobb bukásait is a hittérítői mozgalom. Történelmileg az európai katolikus jelenlét Etiópiában 1555-ben a jezsuitákkal kezdődött és 1597-ben zárult le. A második szakasz 1604-ben kezdődött, a római katolikus vallást 1628-ban ismerték el hivatalosan. Öt évvel később a katolikus misszináriusokat elűzték Etiópiából, ahová csak a XVIII. század végén térhettek vissza, igaz, közben – 1752-ben – érkeztek misszionáriusok az országba, de nekik rövidesen távozniuk kellett, mert a helybéliek nem viselték el a helyi, „bennszülött kereszténységgel szemben” tanúsított arroganciájukat, vallási türelmetlenségüket.

1622-ben új kongregáció született, a Propaganda Fide, amely már figyelembe vette a bukásokból leszűrt tapasztalatokat is; céljának tekintette a helyi papság létrehozását, a bennszülött „elemek” beépítését saját tanaiba. A XIX. század első évtizedeiben Etiópia Tigrai nevű régiójába angol protestáns hittérítők érkeztek, akik mind vallási, mind politikai téren kemény ellenállásba ütköztek; 1838-ban nekik is távozniuk kellett. 1840-ben XVI. Gergely Probe Nostris című enciklikája mérföldkövet jelentett a misszionáriusi tevékenység fellendülésének biztosításában: ő azon igyekezett, hogy eltávolodjon az európai gyarmati nagyhatalmaktól. A XIX. század egyik eredeti hittérítő egyénisége volt J. Libermann, a Szentlélek Kongregáció alapítója; evangelizációs munkájában megpróbálta a négereket megérteni, misszionárius munkáját a rassz és a civilizációs tevékenységek elé helyezte. Az olaszok hittérítő munkája szerény volt, rájuk nem nehezedett olyan nyomás az olasz hatóságok, mint a franciákra a saját politikusaik részéről. G. de Jacobis 1839-ben került Aduába; J. Libermanhoz hasonlóan, ő is alkalmazkodott a helyi szokásokhoz, vallásossághoz, sőt, megtanulta a helyi nyelveket is. 1863-ban a Propaganda Fide megbízásából a párizsi rendfőnökség vette át az etiópiai hittérítés feladatait.

1870-ben a francia M. Touvier érkezett Etiópiába, ahol újra üldözni kezdték a misszionáriusokat; szerencsére a katolikus misszió tagjait ez nem érintette, viszont itt, a misszión belüli problémák élesedtek. Az 1870-es évek elején a politikai viszonyok arra kényszerítették a hittérítőket, hogy politikával és diplomáciával is foglalkozzanak. Az etiópiaiaknak az egyiptomiak felett aratott győzelmei után a francia katolikus misszió és az etióp császár között megtörtént a közeledés, ekkor azonban Menelik kérte az utóbbit, hogy az általa ellenőrzött területekről űzze ki az idegen misszionáriusokat: a császár ezt meg is tette, többek szerint külföldi (elsősorban görög) diplomáciai nyomásra. (Tény, hogy az európai misszionáriusok csak olyan mértékben támogatták a diplomáciai képviseleteket, amennyire ezek őket evangelizáló munkájukban segítették.) A császár utóbb mégis engedélyezte a misszionáriusok tevékenységét. Touvier bizonyos intézkedései azonban odavezettek, hogy újra kezdődött a hittérítők üldözése; ezt megszüntetendő, Touvier-t 1882-ben visszarendelték Párizsba.

Az etióp császár stratégiájában kiemelkedő szerepet szánt a francia missziónak: ennek a stratégiának a kiindulópontja Egyiptom angolok általi bekebelezésének ellensúlyozása volt, ami a francia politikai stratégiával is egybevágott: a franciák ugyanis az angolok vörös-tengeri „imperialista politikáját” kívánták megállítani. 1883 elején Soumagne alkonzul érkezett meg Etiópiába, de hamarosan Touvier-t is visszaküldték; mindezek eredményeképpen a francia misszió helyzete 1884 első feléig javult. Ekkor azonban megjelentek az olaszok, méghozzá egy expedíciós hadtest formájában, amely a Vörös-tenger partvidékén területeket foglalt el, ennek következtében a francia misszió olasz területen találta magát; Olaszország és Franciaország között vita támadt, ebbe az olasz Simeoni kardinális is beleszólt: nem egyezett bele abba, hogy a francia hittérítőket az események hatására olaszok váltsák fel. A helyzetet bonyolította, hogy Touvier összekülönbözött a francia külüggyel, és az olaszoknál keresett és talált meghallgatásra, védelemre; az olasz hatóságok és a francia misszió kapcsolatai megszilárdultak, az olaszok még pénzügyi segítséget is nyújtottak. A francia misszió az egyik tagja, Coulbeaux atya révén háborús eseményekben is részt vett: Alula csapatai ugyanis Dogalinál megverték az olaszokat, és a harcban álló felek között ez a páter igyekezett közvetíteni, ami miatt nehéz helyzetbe került, mert sokan őt tekintették a missziót sújtó nehézségek legfőbb okának. A dogali csata után kiéleződtek az ellentétek a francia diplomáciai misszió között: Touvier haza akarta küldeni Coulbeaux-t, de ez nem sikerült, ráadásul felettesei utasítása ellenére tárgyalásokba bocsátkozott az olaszokkal; a helyzetet a Szentszék oldotta meg. Megparancsolta Touvier-nek, hagyja el a missziót, és menjen Alexandriába.

Az 1887–88-as évek a katolikus misszió számára súlyos időszak volt: Alula csapatai állandóan zaklatták, a már katolikus hitre tértek kikeresztelkedtek, templomokat romboltak le.

A francia hatóságok végül engedélyezték, hogy Touvier visszatérjen Etiópiába: ő vissza is ment, de hamarosan – 1888 augusztusában – meghalt. Halála kettős feladat elé állította az olasz hatóságokat: egyrészt meg kellett akadályozniuk, hogy a már említett Coulbeaux-t nevezzék ki a misszió főnökének, másrészt mindent meg kellett tenniük a misszió elolaszosítása érdekében. A Szentszék támogatásával a francia J. Crouzet-t nevezték ki apostoli vikáriusnak, amivel biztosítottnak látszott a folytonosság. Crouzet vallási tevékenysége a misszió tevékenységének jelentős bővítését eredményezte, hiszen most már hozzá tartoztak az irgalmas nővérek és a bennszülött papság képzését végző intézmények is, és újra indultak a kapcsolatok a misszió és az olasz hatóságok között, így pl. közösen vették fel a harcot Etiópiában a rabszolgaság ellen. Ugyanakkor Crouzet ellenezte az olaszok egyre aktívabb részvételét az etiópiai vallási tevékenységben. 1890 első hónapjaitól azután a két fél közötti viszony egyre romlott. Az olaszok csak erősítették jelenlétüket az országban, amit egy, a számukra épített templom is jelzett. 1890-ben Crouzet Rómába ment, és ott beigazolódni látta, amitől tartott, a misszió francia tagjait olaszokkal kívánták felváltani, s kiderült, a francia külügy sem ellenezte az olaszok jelenlétét, de csak feltételekkel: Crouzet keményen támadta az elképzelést. Ekkor parlamenti vizsgálóbizottságot küldtek ki, amely a misszióban talált borzalmas állapotokróI számolt be. 1892 februárjában O. Baratieri személyében polgári kormányzó érkezett Etiópiába, aki szintén le akarta váltani a franciákat; az olasz politikai körök azonban még nem látták elérkezettnek az időt erre a lépésre, az olasz kormányválság pedig Baratieri helyzetének gyengülését hozta.

Crouzet ekkor már világosan érzékelte, számára csak két lehetőség maradt: vagy lemond, vagy a végsőkig harcol a misszióért; Franciaországban több támogatóra is talált. Baratieri tovább támadt, most a földtulajdonjogot kívánta megváltoztatni az olaszok javára. Az olasz vallási hatóságok nem fogadták el Crouzet lemondását, a Vatikán is kifejezte állásfoglalását, mely szerint nem akarják sérteni a francia érdekeket. Crouzet lemondását végülis 1894 szeptemberében elfogadták; Etiópiában apostoli kormányzatot állítottak fel, a francia szerzetesek ottani olasz területeken történő irányítási jogát felfüggesztették, bár a misszió továbbra is francia kezekben maradt. Crouzet elhagyta Etiópiát, a misszió vezetését Coulbeaux vette át; a feszültségek kiéleződtek a misszió olasz és francia tagjai között. A hamarosan megérkező olasz kapucinusok tevékenysége egyértelműen a nyugati, elsősorban olasz értékrend meghonosítását célozta, melynek egyik legpregnánsabb jele volt, hogy a francia helyett az olasz nyelvet kezdték tanítani. Kezdtek elmosódni a határok a hittérítői és a gyarmatosító törekvések és cselekedetek között. Egy, az olasz gyarmati kormány ellen kitört lázadás űrügyén megvádolták a francia misszionáriusokat azzal, hogy nekik is közük volt hozzá, bár aktív részvételüket a bizonyítékok nem látszottak alátámasztani, sőt, bizonyos levelek a franciák ártatlanságát igazolták. Ezek ellenére megszületett a határozat a francia misszió végleges kiűzéséről, amit ma már „önkényes cselekedetnek” tekinthetünk.

Az 1895–96-os években az olasz királyi hadsereg és az olasz misszió kapcsolatai nagyon megszilárdultak, s egyre inkább eltűntek a különbségek a misszió kimondottan vallási és katonai tevékenysége között. 1898–99-ben a Massauába érkezett olasz polgári kormányzó lesújtó véleményt közölt megbízóival az ott dolgozó olasz kapucinus szerzetesek munkájáról, akiket tudatlannak, felkészületlennek, kicsinyesnek, erkölcstelenségre hajlamosnak talált. Jelentése alapján a kapucinusokat a ferencesek kongregációja egyik lombardiai provinciájának fennhatósága alá rendelték, hogy így próbáljanak elfogadható kulturális és erkölcsi színvonalat biztosítani a missziónak.

A szerző mindvégig csak a missziókkal szoros kapcsolatban álló eseményeket taglalja könyvében. Gazdag lábjegyzet-anyaggal dokumentálva a történéseket: e jegyzetekben a kötelező forrásmegjelöléseken kívül levélrészleteket, az idézett személyiségek rövid életrajzát, jellemzését találjuk. A művet név- és az etiópiai helységnevek mutatója zárja.

A könyvet azoknak ajánlhatjuk, akik az európai missziók afrikai tevékenységét, az olasz és francia politikai, kulturális, diplomáciai, vallási kapcsolatok alakulását kívánják vizsgálni, főleg a XIX. századi Afrikán belül Etiópiára kivetítve.

 

Claudio Mario Betti: Missioni e colonie in Africa Orientale (Missziók és gyarmatok Kelet-Afrikában). Edizioni Studium, Róma, 1999. 313. o.

Kun Tibor

 

HonlaP

Tartalomjegyzék 2000/3.